Kedves Idetévedtek, drága Olvasóink!
Remélem sikerül felkeltenem az érdeklődéseteket, és a továbbiakban is visszatértek hozzám, feliratkoztok, vagy kommenteltek. Jó olvasást hozzá!
Ölel benneteket: Janine:)
Egy pénteki esős alkonyon a Paradise nevet viselő motel parkolójába új kocsi gördült. A Paradise név egyébként nem is állhatott volna távolabb ettől a helytől. A New Jersey-be vezető autópálya melletti kis kitérőt leginkább szemét lerakónak használták a lusta utasok, akiknek eszük ágában sem volt megszállni a roskadozó, rejtélyes okokból bűzös szálláson. Csupán a kóbor kutyák tanyáztak erre felé, azok is csak a szemétben elrejtett falatok miatt. Egyetlen ember élt a motel falai között, élete delén túl lévő Jeff, a megfáradt és zsémbes tulajdonos, akinek már sem ereje sem akarata nem volt a porfészekből való kijutáshoz. Amikor azon a pénteki napon befordult egy igen régi típusú kocsi, az öreg bosszankodva elnyomta a cigarettáját, és azon morfondírozott, hogy vajon milyen szerencsétlen nyomorult tévesztette el a lehajtót, és hogy miért zavarja meg az ő nyugodt, csendes perceit. Odasomfordált az ablakhoz, hogy meglesse az elvetemült bolondot, de amikor kitekintett, két szemet gyönyörködtető fiatal lány lépett ki a szürkeségbe. Egyidősnek tűntek, az idegen szemek tizenhét-húsz körül tippelték volna őket, azt senki sem tudhatta, hogy valójában az idősebb kétszázöt, míg a fiatalabb kétszázhárom évet élt meg. Az esőcseppek azonnal eláztatták a lányok ruháit, vörös fürtjeiket tincsekben tapasztották hátukra, elrejtve könnyes szemeiket. Az idősebb kiemelte a csomagtartóból a kis bőröndjüket, majd a Paradise motel felé vették az irányt. "Még sem tévesztették el a lehajtót, ez a két gyönyörűség valóban itt akar aludni."- támadt a gondolat Jeffben, majd visszasietett rozoga asztala mögé, hogy fogadja a két tüneményt. Nem hiába várta őket, az elkorhadt ajtó nyikorogva kitárult, és a két elázott lány ott állt előtte.
- Üdvözlöm önöket a Paradise motelben, mivel szolgálhatok a kisasszonyoknak? - szólalt meg a recsegős hangján, mely eddig nem ismert mézes-mázos stílust öltött fel.
A lányok még csak el sem mosolyodtak, pedig az öreg megszokhatta, hogy ha Paradise néven illeti ezt a düledező romhalmazt, egy apró mosolyt kap a tréfáért. "Vagy teljesen humortalanok, vagy nem csak az eső áztatta az arcuk."
- Jó estét, egy két ágyas szobát szeretnénk kérni Jean Dorbett névre - válaszolt a fiatalabbik. Jeff tüzetesebben megnézte magának. Olyan százhetven centi körül lehetett, hosszú lábakkal, vékony, törékenynek látszó derékkal, és csinos keblekkel. Térdig érő, vidám színekben pompázó ruhája elázott, és vékony testére tapadt. Kecses nyaka gyönyörű arcban folytatódott, kecses orral, keskenyebb, de piros ajkakkal, finom vonásokkal és nagy, tündöklő kék szemekkel. Arcát mell alá érő, a víztől hullámos vörös fürtök keretezték. Minden szépség ellenére a nővérek gyönyörű kék szemei megfáradtan, elkeseredetten néztek a világra. Az öreg egy pillanatig meg sem tudott szólalni, majd mikor összeszedte magát, hadarni kezdett a legjobb szobájáról (ami nem volt sokkal jobb a többitől, csak éppen ma kergette el onnan az egereket) majd a kezükbe nyomta a kulcsot.
- Megtiszteltetés, hogy a Paradise motelt választották - zárta ünnepélyesen Jeff.
- Köszönjük - motyogta az idősebbik nővér. Legtöbb tulajdonságában hasonlított a húgára. Az igéző kék szemei és kecses orra akárcsak a testvéréé, azonban dúsabb ajkai voltak és vörös haja derékig ért, lófarokban hordta. Kerekebb arcát szeplők borították, ahogy kecses, vékony nyakát és a kulcscsontját is. Alacsonyabb és izmosabb volt testvérénél. Vékony alakját bő felső és farmer mögött próbálta meg elrejteni, ami inkább a kényelmet, mintsem az eleganciát biztosította számára, azonban így sem tudta titokban tartani nőies domborulatait, csinos derekát és izmos lábait.
Az öreg még utoljára kigyönyörködte magát a szomorú szemű szépségekben, mielőtt sarkon fordultak és eltűntek a mocskos lépcsőházban.
Remélem sikerül felkeltenem az érdeklődéseteket, és a továbbiakban is visszatértek hozzám, feliratkoztok, vagy kommenteltek. Jó olvasást hozzá!
Ölel benneteket: Janine:)
Egy pénteki esős alkonyon a Paradise nevet viselő motel parkolójába új kocsi gördült. A Paradise név egyébként nem is állhatott volna távolabb ettől a helytől. A New Jersey-be vezető autópálya melletti kis kitérőt leginkább szemét lerakónak használták a lusta utasok, akiknek eszük ágában sem volt megszállni a roskadozó, rejtélyes okokból bűzös szálláson. Csupán a kóbor kutyák tanyáztak erre felé, azok is csak a szemétben elrejtett falatok miatt. Egyetlen ember élt a motel falai között, élete delén túl lévő Jeff, a megfáradt és zsémbes tulajdonos, akinek már sem ereje sem akarata nem volt a porfészekből való kijutáshoz. Amikor azon a pénteki napon befordult egy igen régi típusú kocsi, az öreg bosszankodva elnyomta a cigarettáját, és azon morfondírozott, hogy vajon milyen szerencsétlen nyomorult tévesztette el a lehajtót, és hogy miért zavarja meg az ő nyugodt, csendes perceit. Odasomfordált az ablakhoz, hogy meglesse az elvetemült bolondot, de amikor kitekintett, két szemet gyönyörködtető fiatal lány lépett ki a szürkeségbe. Egyidősnek tűntek, az idegen szemek tizenhét-húsz körül tippelték volna őket, azt senki sem tudhatta, hogy valójában az idősebb kétszázöt, míg a fiatalabb kétszázhárom évet élt meg. Az esőcseppek azonnal eláztatták a lányok ruháit, vörös fürtjeiket tincsekben tapasztották hátukra, elrejtve könnyes szemeiket. Az idősebb kiemelte a csomagtartóból a kis bőröndjüket, majd a Paradise motel felé vették az irányt. "Még sem tévesztették el a lehajtót, ez a két gyönyörűség valóban itt akar aludni."- támadt a gondolat Jeffben, majd visszasietett rozoga asztala mögé, hogy fogadja a két tüneményt. Nem hiába várta őket, az elkorhadt ajtó nyikorogva kitárult, és a két elázott lány ott állt előtte.
- Üdvözlöm önöket a Paradise motelben, mivel szolgálhatok a kisasszonyoknak? - szólalt meg a recsegős hangján, mely eddig nem ismert mézes-mázos stílust öltött fel.
A lányok még csak el sem mosolyodtak, pedig az öreg megszokhatta, hogy ha Paradise néven illeti ezt a düledező romhalmazt, egy apró mosolyt kap a tréfáért. "Vagy teljesen humortalanok, vagy nem csak az eső áztatta az arcuk."
- Jó estét, egy két ágyas szobát szeretnénk kérni Jean Dorbett névre - válaszolt a fiatalabbik. Jeff tüzetesebben megnézte magának. Olyan százhetven centi körül lehetett, hosszú lábakkal, vékony, törékenynek látszó derékkal, és csinos keblekkel. Térdig érő, vidám színekben pompázó ruhája elázott, és vékony testére tapadt. Kecses nyaka gyönyörű arcban folytatódott, kecses orral, keskenyebb, de piros ajkakkal, finom vonásokkal és nagy, tündöklő kék szemekkel. Arcát mell alá érő, a víztől hullámos vörös fürtök keretezték. Minden szépség ellenére a nővérek gyönyörű kék szemei megfáradtan, elkeseredetten néztek a világra. Az öreg egy pillanatig meg sem tudott szólalni, majd mikor összeszedte magát, hadarni kezdett a legjobb szobájáról (ami nem volt sokkal jobb a többitől, csak éppen ma kergette el onnan az egereket) majd a kezükbe nyomta a kulcsot.
- Megtiszteltetés, hogy a Paradise motelt választották - zárta ünnepélyesen Jeff.
- Köszönjük - motyogta az idősebbik nővér. Legtöbb tulajdonságában hasonlított a húgára. Az igéző kék szemei és kecses orra akárcsak a testvéréé, azonban dúsabb ajkai voltak és vörös haja derékig ért, lófarokban hordta. Kerekebb arcát szeplők borították, ahogy kecses, vékony nyakát és a kulcscsontját is. Alacsonyabb és izmosabb volt testvérénél. Vékony alakját bő felső és farmer mögött próbálta meg elrejteni, ami inkább a kényelmet, mintsem az eleganciát biztosította számára, azonban így sem tudta titokban tartani nőies domborulatait, csinos derekát és izmos lábait.
Az öreg még utoljára kigyönyörködte magát a szomorú szemű szépségekben, mielőtt sarkon fordultak és eltűntek a mocskos lépcsőházban.
***
A szoba valóban nem múlta felül a várakozásokat. Csupán egy nyikorgós, öreg franciaágyból állt (melynek ágyneműje valószínűleg fehér lehetett, ám akkor inkább szürkének tűnt) és két kicsi éjjeliszekrényből, amiknek kilincsük letörve árválkodott a szekrény lapján a porréteg alatt. A Linden testvéreket (mert hogy valójában egyikük sem hallgatott a Jean Dorbett névre) azonban nem érdekelte a Paradise motel ócska valója. Igazából már semmi sem érdekelte őket. Phoenix, az idősebb lánytestvér óceánkék szemeiből két könnycsepp gördült le és szántották végig a szeplős arcot, hiába mondogatta magában: "Erősnek kell maradnom, erősnek kell maradnom, erősnek kell maradnom..." Keira szorosan átölelte nővérét, és miközben nyugtatónak szánt szavakat suttogott nővérének, az ő szemeiből is megeredtek a könnyek. Világ életükben titkolóztak, bujkáltak, és mindig mentek tovább. Öt évnél több időt sehol sem töltöttek el. Az egyetemi felvételihez és az állásinterjúkon is végeztek egy vértesztet, amiből kiderült volna kik is ők valójában, így miután elvégezték a középiskolát, tovább kellett állniuk. Volt, hogy egy-egy évre eltűntek és magukhoz hasonlóak keresésével töltötték az időt, és néha sikerrel is jártak. Idős koruk ellenére meg kellett ragadniuk egy szinten, és nem tudtak tovább lépni.
A mai nap eseményei azonban teljesen kimerítették a két lányt. Már nem volt meg bennük a hit, a remény, hogy valaha is jóra forduljanak a dolgok. Már nem csak a világot, a háborút, az embereket látták gonosznak és kegyetlennek, hanem saját magukat is. Kitört belőlük egy erő, amiről mindig is tudtak, mégis megpróbálták mélyen eltemetni magukban, és megnyílt előttük egy út, amin sosem akartak járni. És ez a tudat, hogy a mesék által leírt jó a gonosz elleni küzdelemben talán nem is annyira jók, megrémítette és elkeserítette őket. Már nem akartak tovább harcolni. Nem akartak tovább élni.
Egymás után lezuhanyoztak a penésztől bűzlő fürdőszobában, majd száraz utcai ruhába öltöztek, és bebújtak az ágyba. Az eső robaja felerősült, szinte rázta a kis motelt, míg a nővérek szorosan megfogták egymás kezét, így próbáltak egymásnak erőt és bátorságot hozni. A lélegzetvételük hangját elnyomta az eső, ennek ritmusától várták a mély álomtalan álmot, hátha elfeledhetik ezt a borzalmas valóságot. Aztán egyszer csak az esőn kívül egy kocsi hangját hallották meg egészen közelről, csak pár méterre az ablakuktól.
"Eljöttek értünk." - gondolta Keira rettegve, amire nővére szintén gondolatban felelt:
"Nem biztos. Lehet, hogy csak valaki, aki itt akar megszállni éjszakára." - gondolta, holott mélyen nagyon is tudta, hogy húgának igaza van. "Eljöttek értünk, és hamarosan csatlakozunk azokhoz a halottakhoz, akiknek nem volt más bűnük, csak annyi, hogy képesek voltak olyan dolgokra is, amelyekre más nem."
Máskor a lányok felpattantak volna, és a lopott kocsijukhoz szaladva már hajtottak volna egy repülőtérre, hogy onnan elutazhassanak Európába, Ausztráliába, vagy Ázsiába. Mindegy, hogy hova, csak hogy ne találhassák meg őket. De nem azon az estén.
Jeff kiáltását hallották, majd dulakodás hangjait. "Szerencsétlen öreg, hiszen nem tehet semmiről." Csörömpölést, egy nagy dörgés, majd a padló lábak alatti reccsenését hallgatták. Minden egyes hangtól megborzongtak, végtagjaik görcsbe merevedtek. Fel szerettek volna állni az ágyból, hogy a szemükbe nézhessenek ellenségeiknek, de képtelenek voltak rá. Csak ültek az ágyon, görcsösen kapaszkodva egymás kezébe. Hallották a lépcső nyikordulásait, majd egy óriási dörrenést az ajtajukon. Mikor nem nyitották ki, egész egyszerűen berúgták. "Itt a vége." - suttogta magában Phoenix.
A sötétből három alak vált ki: egy nő, egy férfi és egy velük hasonló korú lány. A nő és a férfi ember volt...a lány viszont egy különleges. Egy hozzájuk hasonló, mégpedig egy szélvarázsló. Mindezt Phoenix mélyen a szemükbe nézve, a gondolataikból derítette ki. 2016 óta nem lehetett ilyet látni...hogy két ember és egy más, egy mutáns egy társaságban, egy célért legyenek. Azonban ezek az emberek és ez a szélvarázsló nem volt egy átlagos csoport. Apró mosoly szaladt Phoenix arcára, a görcs, amibe teste merevedett fellazult. Abban a pillanatban, amikor kimondta gondolatban, a férfi megszólalt:
- Jó estét! Sietnünk kell, nincs sok időnk. A Somnium Defensivától jöttünk.
